Szeretem a lovakat. Már azt az egyetlent is , amihez közel kerülhettem valaha. Akkor, kicsit bátortalanul baktattam vele az erdők mélyén....a hátára pattanva, mindig meg-meg állva...Kosár a kezemben nem volt, hisz nem én voltam az a mosónő- remélem korán sem halok....és Piroskának sem becéztek soha....
Na, de hogy miért is jutott eszembe az akkori ló, ott az erdő mélyén? Szélén?
Csak azért -, de nehogy dicsekvésnek vegye bárki is:)..- szóval most ezt a kétszázhetvenet kellene megfékezni valahogy, ami mostanában alattam van. Mármint ló, csak hogy el ne veszítsd a fonalat!
Zabolázatlanul száguldozhatnék vele az utakon, szinte csak úgy úsznánk a levegőben, olyan valódi szabadságélménnyel megspékelve. Biztosan sokan tudják, miféle érzés ez. A lovaknak hangjuk sincs, valamiféle hibrid változat villannyal vegyítve, de persze nem vasút...:)
Szóval szeretem a lovakat. Mind a kétszázhetvenet. Csak az a gond, hogy le vannak fojtva, nehogy elszálljon velük a szabadságélményre kiéhezett lovasuk.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése