Ezek a napok, amik oly lassan fogynak el. Évvégi napok.
Mint a láng alatt a viasz, kis parányi vigasz, hogy időnk van...
Tengernyi.
Nem is tudni, kedd van, vagy szerda - már megint Ben Affleck van a képernyőn...- és még mindig van időnk.
Érdekes, minél többet pihen az ember, annál fáradtabbnak érzi magát. Szinte felesleges már ez a henyélés, a végére teljesen lemerülök.
Aztán eszembe jutnak az emberek. Nahát! Ebben a réveteg pillanattengerben, igazi meglepetésnek számít.
Van aki szeret és tudok is róla. Velem van és figyel. Rám áll, - szó szerint!...érzi minden rezdülésem, nem engedi menekülésem. Velem van. Ő a fiam- ( im) A családom, a kutyám-(im) és azok, akik erre járnak tudatosan. Nem mindig gyalogosan,van hogy csak fejben...vagy eltévedt esemesben, kósza képeslapban, de érezni, hogy volt egy pillanat a napban hogy itt jártak.
Végül is szép nagy családban élek, mondhatom.
A kiterjesztett érzés többkörös. Mert vannak akikhez én látogatok néha el. Ők is érzik, tudják, hogy fontosak. És ehhez még esemes sem kell. Csak vannak a világban, érzem hogy léteznek, sejtem ők is henyélnek, úgy mint én , akár most is ebben a pillanatban. Kíváncsi vándorok, pont úgy, mint jómagam. Talán épp ennél a sornál ébrednek rá, hogy ide tartoznak.
Jól vagyok.
A dér csípi a kezem.
Még jó.
Különben azt hihetném
-szívem után szabadon-
nyár van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése