Valószínűleg

Az igazság az, hogy nagyon sajnáltam magam. Sokszor lehet az ember olyan helyzetben, hogy igazi hősként villogtatja tudományát, pontosan beáll a sáska pózba, mély levegőt vesz, még a csí -t is hipp-hopp átküldi magán le hasba, vissza mellkasba, újra le mélyen és úgy indítja a támadást. Vagy éppen előkapja a stukkert, céloz lő, majd közelebb lép áldozatához, halkan odasúgja bocs, még az égre is vet egy röpke pillantást, tudván hogy az elszámolási listán ez a döntés a negatív statisztikáját rontja majd, de ennyi. Még talán süvít is a hajnali szél a kalapja fölött, miközben Morricone zenéje szól és gyorsan lefuttatják a szereplőket. A filmeken valahogy így történik, ám ebben a helyzetben a fentiek egyike sem lehetett választási lehetőség. Az ádáz ellenség, nem odázta el a lehetőséget, hogy ízeimre tépjen. Gyűlölt engem. Már a szagomat sem bírta, - amit nem csodálok, mert pár pillanattal korábban a közelharcban volt szerencsénk egymás ph értékét gusztálgatni. Amikor egy váratlan mozdulattal kifordultam a szorításából, az izzadt testén igazán nehezen találtam fogást, de karját végül hátracsavarva, éreztem pillanatra ugyan az inak ellenállását…ám sikeresen előcsaltam egy erős D-dúrt tüdejéből, ahogy alkarja két, de lehet hogy három darabra is tört. Ez volt az a pillanat, amikor egy újabb döntést kellett agyamban jóváhagynom. Az üvöltő hanghoz tartozó test a földre rogyott és én futásnak eredtem.A homoktenger, amit magam előtt láttam szinte leblokkolt. Nehezen haladtam. Éreztem, ahogy a hideg verejték végigfut a hátamon, a homok a talpam alatt minduntalan beomlott, már-már burleszkké vált a jelenet, ahogy kapkodom a lábamat egyre gyorsabban, szaporázva. Sokkal szívesebben vettem volna a sors részéről egy kőtengert, amin átküzdve magam nagyobb biztonsággal hagyom hátam mögött azt a hörgő vadállatot. Torkomban dobogott a szívem, szomjúság gyötört. Bármi megtette volna, tej, tea, kávé, kakaó, akár fehér abrosz, és pingvinruhás felszolgáló nélkül is. De leginkább mégis vízre vágytam. Arra eszméltem, hogy nyelek, nyelek, nyelem a semmit, úgy éreztem, nyomban szomjan pusztulok.- Mit csinál, katona? Azt képzeli a maga kedvéért húztunk ide vályogfalat? – febőszülten ordított egy civil ruhás. Semmit sem értettem.- Hááát maga, kicsoda? – kérdeztem kábán, mint aki egy másik világból érkezett.- A parancsnoka, zászlós! – felelte értetlenül az idegen.- Igazolja magát! – mondtam a begyakorolt mondatot, miközben lassan engedett testem a vályogfal támasztásától, tudatom hirtelen megtisztulva azt sejtette, ebből balhé lesz, de minimum fegyelmi. Elképzelhető, hogy elbóbiskoltam volna, őrség közben?…

Rövid történet- próbálkozás ...