10 óra ötven.
Kicsit szitált még az eső, de a tejfehér felhők mögül kikandikált a nap. Meg merte tenni, pedig ez is egy olyan nap volt. Olyan, mint némelyik, de más, mint a többi, csak mégis pont olyan.
Mindig úton vagyunk, rohanunk, szaladunk, lépdelünk. Egyre közelebb. A mai lépések viszont nagyon különösek. Beszédesek. Azt súgják, hogy te is csak egy vagy egy hosszú sorban. Ami ki tudja, vajon milyen hosszú… Ami biztos, hogy az ilyen napokon, mint ez a mai, érzed, hogy léptél egyet előre. Felé. Le, vagy fel? Ki tudja, de közelebb az biztos.
Azt mondta, ritkán jár errefelé. De itt, igen, ezen az úton tanult meg biciklizni. Pedig már tíz éves is elmúlt talán, mikor a többiek után küldték. Szégyellte, hogy még mindig csak tolja azt a biciklit. Felült, - talán éppen ebben a kanyarban – és leesett vagy százszor, de végül megcsinálta. Aztán mikor odaért rohant haza az anyjához. „Tökön-paszúlyon.” Enni. Lehet éppen tököt paszullyal…
Eljött az idő, a pap már el is kezdte. A fehér szemfedőt egy idős néni meglebbentette.
Annus, Anna, Anana.
Szép barna a bőröd, cserzett, kis pirossal, néhány napja még cirógatott a fény… Sokan vannak, hidd el, a szomszéd is eljött, Attila könnyezett, Piros nem tud semmit. Szép ruhában vagyunk, majd jól kibeszélik, de ne aggódj, büszke lennél „mindre”. Egyik sem a tied, mégis mind megsirat. Nem feledik a régi nyarakat, itt a Tiszán nálad, ahol legsárgább a tojás, s a tyúkok nem tápot esznek…
Azt mondta egyszer még el kell jönnie. Egyszer. Még jönnie kell. A szálak, melyek idekötik, húzzák, hívják. Na meg Piros miatt is, aki még itt maradt…
Már nem könnyezett, csak a lovas szekér nyomán szórt rá finom permetet a szél…
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése