Fekete Dália

A dália, létező gumós növény. Sokféle színben pompázik, de feketében soha. Még Amerikában sem. Hogy miért ez mégis a címe Brian De Palma filmjének? Bizonyára azért, mert ez a mozi is félfiktív. Nomen est omen.

James Ellroy adaptációs krimije a 40-es évek Amerikájának hangulatát idézik. A történet, ami egy brutális gyilkosság egyik lehetséges nyomonkövetését próbálja végiggondolni, egyszálas. Még a leggyengébbek sem veszítik el a cselekmény fonalát, bár a film vége felé a rendezőnk ( Brian De Palma), próbálja önmagába-gubancolni a szálakat. Több-kevesebb sikerrel. De ne fussunk ennyire előre, vagyis hátra. Már a szereplők első kockás bemutatásakor kiviláglik, ki lesz a jó fiú. „Bucky”- Josh Hartnet szende kisfiús fizimiskájával szempillantás alatt belopja magát a szívekbe. Legalábbis a nőibe biztosan. Pláne, hogy az első tíz percben kiboxolja társa ( „Lee”- Aaron Eckhart ) az első négy fogát. Szív kalapál, nő űlésbe süpped, mígnem az egyre erősödő, már-már dübörgő zenei ingerek visszarántják a nézőtérre. Ez a hangulatingadozás várható az egész filmtől végig. Mint amikor a régóta várt illatozó kávé odacsal az asztalhoz, le is ülsz, de a hosszan tartó kanálcsörömpöléstől elmegy a kedved az egésztől. Akkor vegyük sorra. A csali maga a történet. Két rendőr nyomoz egy brutális gyilkossági ügyben, társak, sőt barátok. Ollyannyira, hogy az estéiket, szabadidejüket is együtt töltik, ahol már kiegészül a társaság a „Lee” barátnőjével. „Kay” (- Scarlett Johanson, ) játéka nagyon kecses, kifinomult ízlésű, ha már szipkája van, nem is lehet más. Viszont rendkívűl szőke. Nem derül ki, hogy eltévedt rendezői utasítás, vagy sajátja a túlzott pillarezegtetés, a hatásvadász elnyújtott „mondokvalamitdenagyonlassan” stílus.
/ kanálcsörömpölés!/.

A szerelmi vonal kiszámítható léptekben halad a végkifejlet felé, miközben a nyomozás el-elakad. De éppen csak annyira, hogy „bonyolultságával” beléptethessen még néhány szereplőt. „Madeleine” – Hilary Svenk luxuscica-szerű szépsége ellenére, megmarad a gaz csábítónak, akinek nem szurkol a néző. Ennek ellenére, kár lett volna az ajtón kívül hagyni. Éppen csak megbolondította kedvenc rendőrünk testét-lelkét, végig átlátszó maradt. Ellenben felüdülést jelentett filmbéli anyja groteszk játéka. Szokatlan rendezői fordulat egy ilyen krimiben az aprólékosan bemutatott, meghibbant anyuka ebédlős jelenete. A cselekmény csúcspontja felé tartva, elmaradhatatlan, a kalapos settenkedő, majd a „lerepül a hulla” – erkélyjelenet. Film-noir áthallás? De hol van ez a Casablancától? Azonban el kell ismerni, Zsigmond Vilmos képei nem véletlenül kaptak Oscar-jelölést. Dicséretet érdemel a film jelmeztervezőjének apró részletekre kiterjedő munkája is. Nagyon szexis emlékkép „Bucky” leengedett húzentrógerja, persze ehhez, a néző felé küldött lapos szemzug-pillantás is hozzájárult. Ha már krimi, amire jegyet váltottunk, kapunk kis vissza-visszatérő madaras jeleneteket, főleg ha hulla-képről van szó. Láttunk már ilyet máshol, máskor…/ H. / Nyak elmetsződik, vér fröcsög, de félelmünket már az elején elveszítettük, amikor a sokkoló zenei elemek nem engedték, hogy a történetben maradjunk.

A hullámzó hangulatváltások, a cselekménybe vonzás-taszítás ellenére a Fekete Dália élvezhető, jó film. Akkor és ott. Addig.