Ha Anya vagy…

Ha Anya vagy, vannak napok, mikor nem érdemelsz nagybetűt.
Ha Anya vagy, nem esel kétségbe emiatt, csak néhány órára, vagy napra, esetleg pár hónapra, de egy év múltán biztosan kihevered. De lehet, mégsem…
A bírálók, - kik szerint egy Anya mindig jelen van, soha nem jár külön programra (ide értve a munkahelyet is!), nem vágyik másra csak arra, hogy az övéivel legyen -, majd Anya korukban bizonyára nem követik el a Te hibáidat. Reméled te, gondolják ők. Tizenkét évesen. Ha Anya vagy, mosolyogsz ezen.
Persze éjszakánként helyet követel magának a gondolat, hogy van-e jogod bármi időt magadénak kicsikarni, s nem lenne helyesebb teljes alázattal a családodat szolgálni. Nem a semmiért, de egészen add magad. Ha a napi monoton bevásárlás, mosás, főzés takarítás végeláthatatlan folyamatát semminek tekinted. Hisz Anya vagy. Te választottad, te magad akartad, csak éppen a hogyanokat nem láthattad előre. És van úgy, hogy utólag belátod, bizonyos utakra másik irányba kellett volna indulnod.
A kérdés, hogy egy Anya mikor vállalhat munkát a gyermeke mellett, személyre szabott. Van, kit a karrier vonz, van, akit a fakanál se taszít, és van a közös halmaz, na meg aki egyik kategóriába sem illik.
A magam részéről Anyaság-párti vagyok.
Mert egy duzzogó kiskamasz kritikájában is ott rejlik a féligazság, a durcás „nemszólokhanemakarod” tízéves, hiányod szülte tekintetében ott van a várakozás, a kétéves „mama ne menj el” kérlelésében is rejtőzik a pótolhatatlanságod. Legalábbis addig, míg Anya vagy. És hogy kinek mennyi ideig tart, és mi minden fér még ezenkívül bele, az legjobb esetben kizárólag a belső hangjának a függvénye. Ha nem kényszer a munka, mert az Anya fizetését pótolja az Apa, ha belátjuk, hogy bármikor vissza-, vagy beleilleszthetőek vagyunk a karrierünkbe, egyszerű az Anyaságot választani. Ha nem, továbbra is marad a dilemma, hogy mikor, meddig maradjunk otthon az élet legszebb ajándékával, azzal hogy anyák lehetünk.
Akár csupa kis betűvel.