A maradék az ami itt ragadt. Alig leszek én is egy maréknyi, ha majd eljön az idő. Ijesztő? Az .
Ez is én vagyok. Elszoktál?
El is szökhetsz, végig sem kell olvasnod. Nem lesz jókedvű. Rengeteg ez a hamu, mit lapátolok, reménytelen portömeg, szó szerint. Fulladok.
Töménytelen nagy rakás, és a végtermék végül ugyanaz.
És addig? Kullogunk a feladatok után, valahogy mindig mindenről lemaradok...
De ha én találom ki merre sodródjak, akkor sem érnék oda hamarabb. A nagy arcok, határozottan mutatják a tutit. Bár nekem ugyan nem. Elmarad a hatás. Választékosan, szofisztikált sznobista szépírók, csűrve és csavarva, csakhogy ne értsd meg, járatják az agyad az övékre formázva. Már-már illeszkedik a járatába az utad, pedig járhatnád a sajátodat is. Az egyszerűbb. Csak nagyobb agymunka, a részedről...
Nem tetszik a tükröm. Rajza sápadt, szája görbül. Elfogyott a lendület. De lehet csak egy forró tea kell, kifacsart citrommal. Mindjárt más a világ, ha látom hogy valami még savanyúbb és elhasználtabb,mint én vagyok. Na, végre, egy kis mosoly...
Kezdek hajazni Munkácsyra, bár olyan jól még nem "rajzolok", csak az ábrázatom fest olyan komoran...Mire öregúrrá érett, Ó' az a szép 56. év- megőrült szegény és magában beszélt. Vagyis Tem-hez, aki mindig benne élt...Micsoda szerelem.!!!..Őrületbe kergető, bár a szifiliszt nem tőle kapta el, de a jelek, azok, azok a jelek, hogy is kezdődött? Mint a diszlexia. Hát az már nálam is észlelhető...időnként fel-felcserélem a betűket.
Nincs még vége...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése