Csak gyerekek?

A kis pillangó meglebbentette szárnyait, és bennem megint összedőlt a világ...

Két kisfiú beszélget a játszótéren. - Én hétéves vagyok - mondja az egyik. - És te? - Nem tudom. - Cigizel? - Nem. - Sört iszol? - Nem. - Csajozol? - Nem. - Akkor olyan öt körül lehetsz...

Hogy is jön ez ide? Talán megint egy túlérzékenységi pillanatban olvastam ezt az édes kis párbeszédet. De nem éledt bennem gyöngyöző kacaj. Csak afféle halk sikoly, mert újra és újra előtörnek nem is oly régi emlékeim. Akár az ovis , akár a kisiskolás helyzetekre gondolok. Persze nem az én saját életemből - bár a gyermekeimé is azok -, hanem az oviba, majd az első osztályba érkező fiam emlékeiből. Valószínűleg én tovább őrzöm az efféle emlékeket. Remélhetőleg.

Amikor a gyermekem oda kell adnom egy idegennek, mert itt van az ideje, hogy társaságba kerüljön, akkor minden idegszálammal ráfeszülök a pillanatokra, bízva abban, hogy nem érheti semmi baj. És nem is éri igazán, hiszen felelősségteljes nevelők vigyáznak rá, és a társai hozzá hasonló korúak. Mi is történhetne? Mégis, amikor a hároméves fiam lila fojtogatási nyomokkal repült a karjaimba, engem is elöntött a téboly. Pláne, hogy senki nem látott semmit, senki nem hallott semmit, valószínűleg "játszottak" a gyerekek. Ennyi. Elsőre.

Aztán később iskolában. Újabb gyönyörű korszak kezdete a kicsik életében. Új helyzetek, új társak, új nevelők. Hiperaktív, provokatív gyermekek, akik keresik a határaikat, hisz egy új közösségben frissíteni kell a hierarchikus rendet. Ezt már ott, akkor zsigerből tudják. És ha nem megy a bizonyítási eljárás, előkerül a kiskés. Első osztályban. Vagy egy eszetlen nagymama, aki besegít az unokájának a püfölésben. Minden gyerek szeme láttára, iskolaidőben el kell fenekelni az ellenséges hatévest. Hogy egy életre megtanulja, hol a helye. Tanárok? Ó, éppen nem láttak semmit. Talán hosszú egy kisiskolai folyosó, oly labirintusszerű, hogy teljességgel beláthatatlan? Nem gondolnám. De nem csak azért érzem korainak ezeket a szitukat kisiskolás korban, mert akkor, ott, az én -szerintem egy eszetlen és néhány vak felnőttel szemben teljesen kiszolgáltatott - fiamat verték meg az iskola falai között, hanem azért is mert ez sajnos mindannyiunkról szól. Ilyenek vagyunk. Ponttal a végén.

Na, ezért nem tudok kacarászni a kis édes párbeszéden.