Elég(Y) volt...

Minden áldott este.
Mindig.
Főleg nyáron.
Nap nem múlhat el nélküle, hogy ne vele foglalkozzak.
Eleinte még élveztem is, jó mulatság lesz , gondoltam....
Ő menekül, én üldözöm...volt idő, mikor még fordítva volt, és én voltam az üldözött.
Játék volt, bár már akkor is magában hordozta a megsemmisülést, de ezt akkor még csak én tudtam. Mégis belementem, gondoltam neki is jár egy esély.
Amikor napközben találkoztunk, játékaink gyermetegek voltak. Mindig éreztem, ott van valahol mellettem, esetleg alattam, felettem...és csak figyel...vár, türelmesen jelez....mintha csak épp beletörődne pillanatnyi helyzetünkbe, abba, hogy nem jött el még a mi időnk.
Elvoltunk egymás mellett, ám tudtuk nem lesz ez mindig így, a távolság idővel majd szép lassan csökken, egyre csökken.
És valóban.
Ahogy eljött az este, és végre elcsendesedett körülöttünk az élet, már csak egymásra figyeltünk...Ő jelzett, és én mentem. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, úgy tűnt tényleg nem bírom tovább... Meghallottam jellegzetes hívó hangját és kezdetét vette a mindennapos rituálé.., az üldözés. Eleinte fényárban zajlott a nagyjelenet, minden mutatványomat bevetettem, még szökelltem is ide-oda, de ő csak mondta, mondta a magáét. Mindig ugyanazon a monoton hangon ...
És akkor új trükköt vetettem be:
Elsötétítettem a szobát, gyertyát gyújtottam...odacsaltam a fényre....
Majd mindent végiggondolva, előre bocsánatáért esedezve, mégis édes örömmel vegyes kíméletlenséggel megmarkoltam a légycsapót...

és még csak nem is mondtam, hogy bocs, ennyi volt!