Pattog itt nekem, mintha ennyi lenne minden dac, ami belé szorult.
Erőtlen ez a parányi ellenállás.
Mást vártam. Többet.
Csak ennyi. Szinte semmi. Nem is ellenkezik. Könnyű győzelem, de így nem az igazi…
Hálásnak kéne lennem. Az is vagyok.
Nem is olyan rég ő volt minden.
Az ünnep fénypontja, mindenki körülrajongta.
Elhalmoztuk mindennel.
Ő maga volt az ünnep, majd elmúlt.
Mint valami gyors szerelem, ami hirtelen ég el. Néhány pillanatra ő a csodálat tárgya, érte rajongnak, majd ha múlik már az „ érzés”….egyszer csak kidobnak.
Jöttek a szürke hétköznapok.
Fáztunk.
Azon tépelődtünk, mi legyen. Mit tehetnénk még? Gáz van, mert fogytán a gáz….
Bántottam őt. Téptem, cibáltam. Millió ízére szedtem, mégsem vitázott. Puhán, selymesen simult, talán várta a hatást bennem. Én csak néztem, majd ámultam tovább. Ritka az ilyen ellenállás nélküli feltétlen odaadás.
Állt büszkén, és hagyta. Mint egy igazi herceg, kinek snassz az értelmetlen vita.
Pedig benne is rengeteg tüske volt. Fejére nőtt a feladat, még a karja is majd’ beleszakadt…
Még az utolsó percben sem dőlt el.
Pedig már szinte csak egy csutka volt…
Ölben kellett átemelni, mint valami ártatlan kis áldozatot.
Gyantája csordult könnye helyett a kályhánk mélyében…
Tüzet lobbantott szívünk rejtekében.