Vannak dolgok

Nekem a reverenda soha nem volt teher.
Szeretem, ahogy a testemre nehezül, minden pillanatban jelezve hogy dolgom van ebben a világban.

A templom a XVI. Század óta szívja magába a tömjén illatát, hűs terében megnyugvásra találnak a megfáradt lelkek.Minden nap elrévedek a mozaikok rajza felett a kőpadozaton az őseink kéznyomát keresve…
Sokan lehetünk ezen a néhány négyzetméteren…

Ahogy elhaladtam az ajtó előtt, az üvegen át tompultak a fények. Az őszi nap sugarai a templom előtti téren megállították a bámészkodókat. Szinte minden arra járó ember a Nap felé fordulva melengette arcát.

Csak az a nő állt ott, mint egy kőszobor. Feszes tartása volt, egyenletesen lélegzett, szemét hunyorgatva egyetlen irányba figyelt mozdulatlanul.

Egy fiatal pár néhány méterrel tőle arrébb állt. A fiú húszas évei végét taposhatta, a lány néhány évvel lehetett fiatalabb. Egymással szemközt állva zárták ki a külvilágot, csak a napfürdőt élvezték a többiekkel öntudatlanul. A fiú teljesen elveszettnek tűnt. Elveszett a lány szeme tengerében… Finom kis körkörös mozdulattal cirógatta a lány arcát, aki lehunyt szemmel élvezte a pillanatot. Majd fejét kissé hátrabiccentve nézett fel a fiúra. Mosolygott. Úgy mosolygott, ahogy csak az igazán boldog, szerelmetes emberek tudnak. Őszintén, csordultig bizalommal.

A nő arcán is átfutott egy halvány mosoly, aztán ismét réveteggé vált. Mintha emlékezne. Felsejlett benne a régi érzés majd újabb képre váltott. Monoton napi teendők követték egymást, határidők, feladatok, megfelelni akarás, csupa-csupa egymást követő kipipált, teljesített feladat. A földre pillantott, miközben a hátizsákjában kutatott valamiért.

Amikor a szeme sarkából kitörölte könnnyeit összeakadt a tekintetünk.

Néhány pillanat volt csupán.
Biccentettem felé, ő elmosolyodott.
Aztán indulnom kellett.
Hiszen újra eljött az imádság ideje.