Van-e hangnak színe?

Több dolog jutott eszembe.

Ez persze nem újdonság, és csak idő kérdése, mikor derül ki...hogy a folytatás sem eredeti.

Ahogy olvasok írásokat, furcsa érzésem támad.

Midenkinek van egy írói hangszine, vagyis az a hang, amit az írásain keresztül ad át mások számára...az olvasónak. Nem mindegy, milyen az a hangszín! Kellemes búgó bariton, csacsogó locsogó libahang, vagy teljesen semleges, mégis valamiért agybafészkelő hangocska.

Ha tudom, ki az író, vagyis ezt úgy értem, hogy ismerem a betűhöz tartozó személyt, sőt a személyiséget magát, vagyis az egészet félig legalább, tehát tudok róla egy-s mást..akkor másképpen olvasom ugyanazt az irományt, mintha mondjuk egy vadidegen gondolata lenne. Persze egy vadidegennek is lehet kellemes hangszine az íráson keresztül, hiszen jónéhány regény, színdarad,...stb, stb született már úgy, hogy elsőre belopta magát egyvalaki szívébe, majd szép lassan belopódzott másokhoz is.

Ez valószínüleg a lopódzkodás titka, az írói lopódzkodásé, -hiszen be kell átni, hogy ez a kapcsolat, mi akár most éppen közöttünk szövödik kedves ismeretlen olvasó -, szóval ez a titok, mint annyi minden más is , nagyon-nagyon összetett... Mert mindenki azért nyilatkozik meg - szerintem-, hogy elfogadtassa magát , átplántálja agysejtei szüleményét másokba , ezzel tovább örökítse saját gondolatait, vagy legalább valamit magából...micsoda önzés! Az egó, bizony állandóra szerződött....hiába kapja a kemény pofonokat, valahogy mindig talpra áll!

És hogy mindez miért is jutott eszembe?

Fotót cseréltem a blogban. Kíváncsi lennék, valakiben megváltoztatott ez bármit is, más hangszineket kaptak-e a régebbi írások, hogy új fotó tartozik hozzájuk? Van-e bármi befolyása a képnek, a hangszínhez , ami addig duruzsolt, amíg ezt a pár sort olvastad?

Jó lenne tudni...