Volt egyszer egy bácsi, szerintem beteg volt.
Nem ismertem, csak rápillantottam futólag, amikor mellette mentem el az úton. Ha éppen nem kocsival, hanem gyalogosan, köszöntünk egymásnak. Nem szóval, csak úgy biccentve, mint ahogy távoli ismerősök szokták. Meg ő különben sem tudott volna szólni, mert a gégéje körül volt valami. Szerintem beteg volt, és beszélni sem tudott.
Általában a kertjében kapálgatott, rendezgette dolgait. Minden nap láttam és arra gondoltam, milyen takaros kis ember, még ha nehéz is lehet neki így egyedül ezzel a nagy kerttel.
Útban odafelé, ami bárhova lehetett..., ha éppen nem láttam, visszafelé már ott volt. Tette a dolgát. Jó érzés volt látni, hogy a dolgok haladnak. Működik a világ. Minden rendben, hisz a bácsi is kapál.
Ő nem is tudta, hogy mindig figyeltem.
Aztán egyik nap, nem láttam a kertben.
És a másik napon sem.
Aztán soha többé.
Azt mondják, meghalt.
Nekem hiányzik.
Pedig nem is tudta, hogy én is figyelem.
Nekem is fontos, pedig idegen.
Haladnak a dolgok.
Működik a világ.
Minden rendben van, pedig a bácsi már nem kapál.
És mégis...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése