Későn érkezők

Nem szoktam mindig , mindenhova akkor odaérni, amikor itt az ideje. Néha, nem is bánom.

Elmarad a tömeg, a taposás a "bizony én itt voltam" bizonyítás...

Nálam időnként másképp ketyeg a világóra.

Vannak, akik későn érkeznek, vannak akik korán jönnek. Nekem, legalábbis túl korán...

A temetőben most csak néhány lézengő volt, a többi csak varjú.

Meg a sok rokon, földbe gyökerezve.

Nem kell ahhoz ide jönnöm, hogy közelebb legyek hozzájuk, csak hát mégis...az a kicsi mécses néha itt világít. Higgyük azt, hogy ez a bágyadt fény talál egy percre utat hozzájuk. Akkor és ott. Mintha fontos lenne, hogy én most akarom azt a bizonyos találkozást. Soha nem így jön létre. Sokkal inkább akkor, mikor nem akarom, csak úgy fogadom a régi jeleket. A Mami hangját, egy réveteg szombat délután: " HA az eszem neked adnám...", vagy a konyhában bármelyik fazék felett, ha elmaradt a forraláskor a fedő...

És az Apám arcát, ha éjjel álmodom, nem én hívom és mégis rám figyel, ha akarnám se tudnám, hogy felejthetném el. Pedig az a láb, a kórházi ágyon, tudtam már akkor, sosem indul egészségesen onnan el.

És a fiú, akit olyan sokáig siratott egy másik lány(is), vajon látja, hogy az élet ment tovább? Az a másik is boldog lett egy újabb fiú oldalán, és neki is fia született, lehet éppen ő is néha beleréved, mi lett volna, ha...

De másképpen lett. Se az övé, nem lett, sem az enyém nem volt,...

Senkié se maradt, mégis mennyien siratjuk. Még ma is.

Még a varjak is belerekedtek...

Vagy csak velünk éreztek ezen a fáradt szombat délután.