2010. szeptember 11., szombat

NOSZTALGIA


Hányszor elmentem már mellette, mint bármelyik más épület mellett. Talán kicsit tovább tartott a pillanat, amíg végigpásztáztam a falakon, nyugtázva, itt minden a régi. Nem volt több néhány percnél. A park kihalt volt éppen, üres padjai helyet kínáltak. A kopott téglák ugyanúgy az felhők felé nyújtóztak, az ablakok egymás mellett sértetlenül sorakoztak a másodikon ugyanúgy, mint a nyolcadik emeleten. Csak a hatodik emeleti ablaknál időztem tovább, ott a középsők között, ahol éppen szellőztetett valaki.

Valaki, aki biztosan ide jár, előadásokat hallgat és órákig görnyed a rajztábla felett. Lázasan készülődik a zárthelyikre, majd a sikeres vizsgák után hajnalig bulizik. Szerelembe esik a legreménytelenebb helyzetben és egy cseppet sem foglalkozik azzal, ami őt körülveszi. Futó pillantást vet a kis mozaikokból kirakott festményre a falon, majd átsuhan a folyosón, középtájon észreveszi, hogy nem jó szintre ért és a lengőajtónál belefut a „reménytelen esetébe”. Minden mozzanat természetesen simul a napi jelenségek közé. A párkányra kiemelt magnóból bömbölő HOLDFÉNYTÁNC, vagy a menzai hangulat a maga édes zsongásával együtt. A koleszban elcsent titkos kis órák, melyek persze nem konzultációról szólnak. A vizsgaidőszak lázas izgalma a kialvatlan éjszakák után nyomot hagynak az arcán, de igazán nem tudja mi az, amit akkor magában szippant.

Húsz év múlva, ha eljön újra ide, feltűnik, majd minden részlet.

A hatalmas téglaépület a szabályos kis fugáival.

A kis mozaikos festmény a falon.

A nyikorgó lengőajtó a folyosón, úgy középtájékon.

A holdfénytánc nélküli üres párkány a hatodikon.

A parkban árválkodó padok.

És a nincs, ami fáj.

Nyomja a mellkast, elgyengíti a lábakat.

Várok még. Néhány perc, és be is csukja valaki azt az ablakot a hatodikon. Újraéled az iskola. Egy fejjel magasabb generáció magasodik majd a táblák felé.

Utolér mindenkit majd az idő, látszólag néhány pillanat lesz csupán, pedig évek suhannak tovább.

Csak egy kis gombóc akad el valahol…

2009. szeptember 24., csütörtök

Vannak dolgok

Nekem a reverenda soha nem volt teher.
Szeretem, ahogy a testemre nehezül, minden pillanatban jelezve hogy dolgom van ebben a világban.

A templom a XVI. Század óta szívja magába a tömjén illatát, hűs terében megnyugvásra találnak a megfáradt lelkek.Minden nap elrévedek a mozaikok rajza felett a kőpadozaton az őseink kéznyomát keresve…
Sokan lehetünk ezen a néhány négyzetméteren…

Ahogy elhaladtam az ajtó előtt, az üvegen át tompultak a fények. Az őszi nap sugarai a templom előtti téren megállították a bámészkodókat. Szinte minden arra járó ember a Nap felé fordulva melengette arcát.

Csak az a nő állt ott, mint egy kőszobor. Feszes tartása volt, egyenletesen lélegzett, szemét hunyorgatva egyetlen irányba figyelt mozdulatlanul.

Egy fiatal pár néhány méterrel tőle arrébb állt. A fiú húszas évei végét taposhatta, a lány néhány évvel lehetett fiatalabb. Egymással szemközt állva zárták ki a külvilágot, csak a napfürdőt élvezték a többiekkel öntudatlanul. A fiú teljesen elveszettnek tűnt. Elveszett a lány szeme tengerében… Finom kis körkörös mozdulattal cirógatta a lány arcát, aki lehunyt szemmel élvezte a pillanatot. Majd fejét kissé hátrabiccentve nézett fel a fiúra. Mosolygott. Úgy mosolygott, ahogy csak az igazán boldog, szerelmetes emberek tudnak. Őszintén, csordultig bizalommal.

A nő arcán is átfutott egy halvány mosoly, aztán ismét réveteggé vált. Mintha emlékezne. Felsejlett benne a régi érzés majd újabb képre váltott. Monoton napi teendők követték egymást, határidők, feladatok, megfelelni akarás, csupa-csupa egymást követő kipipált, teljesített feladat. A földre pillantott, miközben a hátizsákjában kutatott valamiért.

Amikor a szeme sarkából kitörölte könnnyeit összeakadt a tekintetünk.

Néhány pillanat volt csupán.
Biccentettem felé, ő elmosolyodott.
Aztán indulnom kellett.
Hiszen újra eljött az imádság ideje.

2009. szeptember 5., szombat

Van szerencsém

A hátát látta maga előtt. Kissé meggörnyedve maradt, ahogy a padba zuhant, mikor végre megérkezett. Haja lazán feltűzött kontyban, tarkója felett őrizte azt a pici mélyedést, amit az istenek hagytak ujjuk nyomán születésekor. Egy- két elszabadult tincs repdesett csak szabadon, amint egy-egy újabb hallgató érkezett huzatot csalva a terem légterébe.
Már elkezdődött az előadás, valaki nagyon távoli hangon próbált agysejtjeihez férkőzni, sikertelenül. Elvonta figyelmét egy, a hátsó padsorból érkező finom, meleg áramlat. Eleinte, olyasmit érzett, mint a kedves ismerősök közelében, amikor beszélgetések alkalmával az aurájába kerülnek. A személyes zóna birtokbavétele volt ez, bár még egyéb érzékelhető módon nem tapasztalta a fizikai érintést.
Az ujjak, nagyon lassan érték el a nyakszirtjét. Óvatosan belemélyedtek a tarkó medrébe és gyöngéd érintéssel elkezdődött valami mennyei bódulat. A véráram végigkísérte a mozdulatsort, a felszabaduló bizsergés nyomán. Nem akart megfordulni, a meglepetésszerű érintés öröme erősebb volt a kíváncsiságnál, ami az ujjak gazdái felé terelték gondolatait. Ki lehet ez a vakmerő idegen, aki pimaszul veszi a bátorságot és megmasszírozza a tarkóját? Mégsem mert megfordulni. Annyira magával ragadta az érzés, amit ezek a határozott erős férfiujjak kiváltottak belőle, hagyta magát. Sőt. Fejét ide-oda biccentve jelezte mikor, melyik terület vár még kényeztetésre.


Elkezdődött valami meseszerű együttműködés közte és az idegen kéz ujjai között. Bódultan adta át magát a varázslatnak, amikor egy fejbillentés után, alélt pillái alól felfedezett a kisujjon egy jellegzetes lóhere formájú anyajegyet. Az ujjak a csatjához értek, kipattant a kis francia kapcsoló, szétomlott vállán a hajzuhatag, és beletúrtak bozontos sörényébe.
Ez volt az utolsó álomkép, amikor felébredt. A telefon dallamai könyörtelenül belecsilingeltek a hajnal képeibe. Megpróbált visszaaludni még egy kicsikét. Nem akarta, hogy ennek a gyönyörűségnek vége szakadjon. Persze nem sikerült visszailleszteni a mozdulatokat, az érintés, bizsergés, a szétlebbenő hajszálak csiklandozása elveszett. És az ujjak is, szétfoszlott az álomkép, a tudatnak már nem sikerült újraépíteni a vágyakat.
Ráadásul késésben volt. Tízre a városba kellett érnie, a szokásos éves creditpont gyűjtés kezdődött. Kibódult az ágyából, a fürdőben gyors zuhanyt vett, majd lazán feldobta loboncát egy csattal a fejtetőre. A pirítóst sem várta meg, míg kidobja magát, a narancslevet ajtónyitás közben öntötte magába. Kulcs fordít, ajtó bezár. Taposta a gázt, hogy a belátható dugón át mihamarabb az egyetemre érjen.
Tíz óra tízkor zuhant a padba, épp csak szétpakolta mappáit, már egy ideje ment a fejtágítás. Elkapta valami iszonyú orrcsavarás, és bár valakitől azt hallotta, minden inger agyból legyűrhető, mégsem tudta visszafojtani tüsszentését. Azt hitte, nyomban elcsöppen az orra, amikor a háta mögül, egy „valahonnannagyonismerős” kéz papírzsebit nyújtott felé. Hirtelen dobbant nagyot a szíve, amikor felfedezte a kisujjon az anyajegyet. Egészen különleges formája volt, lóhere...

2009. július 11., szombat

40

Van házam
és kertem is van hozzá
benne rigófütty,
kakukk,
ki egyik nap eldalolta,
- ha sokat is vártam eddig,
még sokáig maradok.

Vártam hűvös hajnalon,
köd-lehelte reggelen,
és pasztellfényű alkonyon.
Vacogtam a nyár tüzében
izzott testem téli fényben,
átpislogtam éjjeket..

Vártam csendben
halk sikollyal,
tüntettem már
néma csókkal
voltam cinkos,
cinikus.

Rám rajzolt
gyenge karcokkal,
Boldog gyermekarcokkal
Lepett meg sorsom
Nem panaszkodom…

Mégis -
jó volna tudni.
Mi még, ami kiméretett?
Van néhány újabb
állomás?
Mi van,
ha
a
kakukk
tévedett?

2009. július 9., csütörtök

Majdnem szerelem

Emlékszel?
Kicsi kaktusz-nem szeretted,
Ránéztél s már eltemetted…
Ki nem dobtad, csak végignézted,
hogy tűnik lassan belőle az élet-
el...
Megperzselte vágyón a Nap
szívta nedvét, míg elapadt…
Nem volt közöd hozzá,
csak úgy hozta az élet
régi ház teraszáról a tiéd lett.

Itt álltál, s én néztelek,
míg közénk feszült a képzelet:
lepkeszárnyakon libbent tova
súlytalan álmunk, a lehetett volna…
Vitte csak vitte a vad vágyakat
elcsent röpke percet,
futó csókokat,
elvitte tüzét parázsszerelemnek,
porcikáig ható édes gyötrelemnek…

Itt álltál, és én néztelek
És tudtam, hogy már nem lehet-
Szív nem dobban,
hang nem remeg,
csak bennem él a féltelek.
Nincs kérdésed-csak válaszod,
világod magadba zárhatod,
én rajta kívül maradok
s egy kicsit bele is halok…

2009. június 4., csütörtök

Mint fecskemadár

Csak úgy jön haza,
mint fecske a tóra,
messziról, vágyón,
hűsre szomjazóra.

Csobbannak a cseppek,
enyhülnek a vágyak,
magasban repülnek,
mint a fecskeszárnyak.

Hallgat a sok alga
zavart tó vizében,
bús pillantás kísér
távol messzeségben.

2009. június 2., kedd

Léptek feléd

10 óra ötven.

Kicsit szitált még az eső, de a tejfehér felhők mögül kikandikált a nap. Meg merte tenni, pedig ez is egy olyan nap volt. Olyan, mint némelyik, de más, mint a többi, csak mégis pont olyan.

Mindig úton vagyunk, rohanunk, szaladunk, lépdelünk. Egyre közelebb. A mai lépések viszont nagyon különösek. Beszédesek. Azt súgják, hogy te is csak egy vagy egy hosszú sorban. Ami ki tudja, vajon milyen hosszú… Ami biztos, hogy az ilyen napokon, mint ez a mai, érzed, hogy léptél egyet előre. Felé. Le, vagy fel? Ki tudja, de közelebb az biztos.

Azt mondta, ritkán jár errefelé. De itt, igen, ezen az úton tanult meg biciklizni. Pedig már tíz éves is elmúlt talán, mikor a többiek után küldték. Szégyellte, hogy még mindig csak tolja azt a biciklit. Felült, - talán éppen ebben a kanyarban – és leesett vagy százszor, de végül megcsinálta. Aztán mikor odaért rohant haza az anyjához. „Tökön-paszúlyon.” Enni. Lehet éppen tököt paszullyal…

Eljött az idő, a pap már el is kezdte. A fehér szemfedőt egy idős néni meglebbentette.

Annus, Anna, Anana.

Szép barna a bőröd, cserzett, kis pirossal, néhány napja még cirógatott a fény… Sokan vannak, hidd el, a szomszéd is eljött, Attila könnyezett, Piros nem tud semmit. Szép ruhában vagyunk, majd jól kibeszélik, de ne aggódj, büszke lennél „mindre”. Egyik sem a tied, mégis mind megsirat. Nem feledik a régi nyarakat, itt a Tiszán nálad, ahol legsárgább a tojás, s a tyúkok nem tápot esznek…

Azt mondta egyszer még el kell jönnie. Egyszer. Még jönnie kell. A szálak, melyek idekötik, húzzák, hívják. Na meg Piros miatt is, aki még itt maradt…

Már nem könnyezett, csak a lovas szekér nyomán szórt rá finom permetet a szél…