Hányszor elmentem már mellette, mint bármelyik más épület mellett. Talán kicsit tovább tartott a pillanat, amíg végigpásztáztam a falakon, nyugtázva, itt minden a régi. Nem volt több néhány percnél. A park kihalt volt éppen, üres padjai helyet kínáltak. A kopott téglák ugyanúgy az felhők felé nyújtóztak, az ablakok egymás mellett sértetlenül sorakoztak a másodikon ugyanúgy, mint a nyolcadik emeleten. Csak a hatodik emeleti ablaknál időztem tovább, ott a középsők között, ahol éppen szellőztetett valaki.
Valaki, aki biztosan ide jár, előadásokat hallgat és órákig görnyed a rajztábla felett. Lázasan készülődik a zárthelyikre, majd a sikeres vizsgák után hajnalig bulizik. Szerelembe esik a legreménytelenebb helyzetben és egy cseppet sem foglalkozik azzal, ami őt körülveszi. Futó pillantást vet a kis mozaikokból kirakott festményre a falon, majd átsuhan a folyosón, középtájon észreveszi, hogy nem jó szintre ért és a lengőajtónál belefut a „reménytelen esetébe”. Minden mozzanat természetesen simul a napi jelenségek közé. A párkányra kiemelt magnóból bömbölő HOLDFÉNYTÁNC, vagy a menzai hangulat a maga édes zsongásával együtt. A koleszban elcsent titkos kis órák, melyek persze nem konzultációról szólnak. A vizsgaidőszak lázas izgalma a kialvatlan éjszakák után nyomot hagynak az arcán, de igazán nem tudja mi az, amit akkor magában szippant.
Húsz év múlva, ha eljön újra ide, feltűnik, majd minden részlet.
A hatalmas téglaépület a szabályos kis fugáival.
A kis mozaikos festmény a falon.
A nyikorgó lengőajtó a folyosón, úgy középtájékon.
A holdfénytánc nélküli üres párkány a hatodikon.
A parkban árválkodó padok.
És a nincs, ami fáj.
Nyomja a mellkast, elgyengíti a lábakat.
Várok még. Néhány perc, és be is csukja valaki azt az ablakot a hatodikon. Újraéled az iskola. Egy fejjel magasabb generáció magasodik majd a táblák felé.
Utolér mindenkit majd az idő, látszólag néhány pillanat lesz csupán, pedig évek suhannak tovább.
Csak egy kis gombóc akad el valahol…
